(át)Szállóigék

"Különös helyeken jársz / Közhelyekre érkezel" (Dévényi Ádám - Szabadság miatt zárva) Nap mint nap megtörténik az mindannyiunkkal, hogy néhány blikkfangos gondolat mentén mégis a sokat koptatott közhelyekre jutunk. Igyekszünk nem elterülni ezek flaszterén, mert ki szereti, ha a nehéz gondolatai kiüresedett rigmusban buggyannak elő belőle?, - holott éppen az ilyen kifejezések fedik legjobban az érzetteket, értetteket. A motiválatlanság, a hírérték fogalmak nyelvészeti terminusok, melyeket most bővebben nem fejtenék ki, viszont annyit mégis érdemes megemlíteni velük kapcsolatban, hogy az efféle sokat- és elhasznált kifejezések - a fentebbiek figyelembevételével- gyakran kiváló közterei a humoros megfogalmazásoknak. Nézzünk hát néhány zenében előforduló remotiválódott, s ezáltal nagy hírértékre szert tett - na jó, mondhatjuk vicces - közhelyet.

Objektív és szubjektív a művészetekben: a "könnyű" térnyerése - bevezető gondolatok

A művészetről gondolkodni igen érdekes, ugyanis korunkban több kérdést vet fel, mint amennyit megválaszol. Mindig is megfigyelhető volt, hogy a művészet -és itt beleértem minden ágát, a zenétől, a képzőművészeten át az irodalomig- fejlődésében mindig kereste önmaga definícióját és legnagyobb változásai a paradigmák változását is magával hozta, szinte elfeledve korábbi interpretációit. Nézzük most ezt közelmúltunkra vonatkoztatva, hiszen meggyőződésem, hogy jelenleg a legnagyobb paradigmaváltást éljük át különösen néhány művészeti ágban, jelesül a zenében és ezzel szorosan összefüggésben az irodalomban. Fejtegetésemben elsősorban a zenei vetületekre térnék ki, terjedelmi, valamint -zenei blog lévén- tematikai okok folytán.

Dalos enjambement

Egy olyan jelenséggel szeretnék foglalkozni az alábbi posztban, amely szoros érintkezésben van a verstannal, viszont kicsit eltávolodik a klasszikus értelemben vett verstől.

A kamra, ha karma

Ez egy szövegnyelvészkedő ujjgyakorlat azzal a szerény célzattal, hogy az "...Egy leszedált ország tapsolgat a szarnak..." résznél ne verjük össze öntudatlanul mancsainkat! Íme:

"Fridays I go painting in the Louvre..., mert szemedben ottragyog az életigenlés fénye""

Anélkül, hogy minősíteném Rebecca B. f*shalmát (Friday, de úgyis tudjátok), amit egyesek zenének neveznek, de legalábbis letöltenek, beszélnek róla és gazdaggá teszik őt (persze nem vagyok naiv, tudom, hogy így működik), szóval különösebb kommentár nélkül íme egy pár olyan zene a hét napjairól, amit érdemes is meghallgatni.

"Itt e kabát ámen!"

Egy olyan zenész kerül mostan górcső alá, aki egy interjú során valami hasonlót őszintézett össze saját életéről: valahogy úgy van ez nála, hogy jó dalokat ír, de csak akkor működnek a nóták, amikor valaki más énekli, mert ha ő adja elő, akkor valahogy nem annyira fogadja be a közönség. És valóban - egyelőre még név nélkül-, egészen biztosan mindannyian ismerjük gondolatait, találkoztunk már a munkásságával, és valljuk be, szeretjük is azt, amit csinál, annak ellenére, hogy fogalmunk sincs a háttérben működőről. Ugyanis a Bikini zenekar dalait, jó nagy számban ő szerezte, de még több százalékban a szövegeiket. Ilyenek például az Adj helyet, magad mellett... vagy a Közeli helyeken -talán- legismertebb magyar slágerek is. Az életével csak érintőlegesen szeretnék foglalkozni, csak annyit, amennyi a dalok ismertetéséhez elengedhetetlenül szükséges. Mert volt ő folkzenész, rockzenekar emblematikus frontembere, egy bárszéken csendesen játszó háttérmuzsikus, grafikus, színész, dalszerző, színházi komponista és ki tudná kielégítően teljes egészében felsorolni az összművész életét?! Valaki talán, én nem kívánom, pusztán megnevezném végre: Dévényi Ádámot.

"Az orgazmus századában élünk..."

Kedves, fontos és meghatározó regénye életemnek Déry Tibor - Képzelt riport egy amerikai popfesztiválról című műve. Legkedvesebb mondatom belőle, mikoris Eszter és Beverley éppen a Rolling Stonesra - egyébként Mick Jaggerék eljátszák majd' az összes Illés slágert a történet közben :) - igyekvő fiatalok tömegén polemizálnak, ekképpen hangzik: (Beverly mondja) "Miféle mosdatlan, piszkos lábú kísértetek szövegelnek nekünk villámot és mennydörgést az űr elorozott trónusairól, melyekről a boldogság üzenetét várjuk ezredíziglen?"
A Kossuth-díjas szerző 1971-ben írta regényét, és már 1972-ben fel is kéri a Vígszínház Presser Gábort, hogy a színpadi változatához szerezzen zenét. És a sok többi mellett még egy fontos név megemlítendő a '73-as ősbemutató okán, Adamis Anna, aki dalszöveggé varázsolta a regény bizonyos részleteit. Ha zsenik találkoznak, akkor még sosem volt, hogy ne lett volna... Azt ugyan nem tudom, mit szólt aki szerint "Az orgazmus századában élünk...", tehát maga Tibi bácsi, de kétségtelen, hogy én nem sok mindent tudok szólni ehhez, úgyhogy inkább csak elmondom.

Irodalmi utalások dalszövegekben - Ady-dili

Azt gondolom, hogy az irodalom nem léttől független diszciplína, hanem éppen arról nyilatkozik vagy arra reflektál. Ugyanúgy, ahogyan a dalok szövegei is. Ennek következtében sok egybeesés és egymásra hivatkozás fedezhető fel bennük, az élet mellett. Nézzük Bereményi Gézát először is, hogy hűek maradjunk a blogunkhoz. Drámaíró, műfordító, író, költő, dalszövegíró a kedves Gézánk. Habár legtöbben a Cseh Tamással való közös munkájuk kapcsán ismerjük. Nos lássuk alább, hogy hogyan "adyzál" sokszor, de most konkrétan csak egyszer.

Néma Kiáltvány

A könnyűzene a nemzeti kultúra szerves része.
A dalszövegek pedig a kortárs költészet részei.

RE és Újra: POSZTulátum

Most jutottam gépközelbe. Anyósomék meglátogattak bennünket és csak az imént tudtam elszakadni, hogy ránézzek a blogra.

Szeretem azokat a pillanatokat, amik valahogy olyan sorsszerűek. Ez is épp ilyen volt. Előbb elolvastam kedves szerzőtársam (szabad fuldokló) megkapó bejegyzését, majd megnyitottam az email fiókomat és édesapám a következőt írta nekem, nekünk:

POSZTulátum

"Karácsony második napja van, köszönt és minden jót kíván két gerle és egy csíz a csupasz körtefán" (angol mondóka). Ez az ünnep, amikor - már kényszeredetten is - megajándékozzuk egymást, gondolunk a másikra, együtt vagyunk azokkal, akiket szeretünk, akik és akiknek fontosak vagyunk. Pont most egyetlen indok lehet, hogy nem rúgnak ki; pont most a multik nem nyitnak ki; pont most az áramszolgáltatók fénykora lőn; pont most az ajándék-visszaváltás paradicsomi periódusa van; pont most a keresztényegyház és Hugh Grant mennybemenetele; pont most az utak járhatatlanok, és a magyar vasút átalakul MarhaÁllítóVagonokká. Ha nincs hó, nincs siklás, nem ám, dehát, ahogyan mondani szoktuk, ilyenkor van minden... A hedonizmus legális, a libidónak meg kötelezően munkálnia kell(utálkozni tilos, szeretkezni illik!). A karácsony posztulátuma a szeretet.
A magányos emberben pedig feltorlódik mindez, és képtelen elviselni mások "örömét?". Önhanyagság, önfelejtés, önfeledés, öntelítettség, önpusztítás, öngyilkosság. Ez legalább annyira hozzátartozik a szent ünnephez, mint a fentebbiek. És legalább vagyunk annyira felelősei, vagy akár okai ennek is, mint mondjuk Hugh Grant, évente ismétlődő, tiszteletjátékának. Ezekről, talán, nem is illik beszélni karácsonykor, de azt gondolom, hogy ami a szereteté, az muszáj, hogy kezelni tudjon tabut, fájdalmasat, szomorút is. Ma vasárnap van. Fordítsuk hát figyelmünket egy olyan emberre, aki éppen az ilyen elhanyagoltság áldozata lett, elfeledték, mégis magáénak tudhatja az eddig egyetlen magyar világslágert, a Szomorú vasárnap-ot. Seress Rezső előadása:
http://upload.wikimedia.org/wikipedia/hu/9/95/Szomoru_vasarnap.ogg

Setlist: alter, punk, rock Karácsony

Holnap itt az ünnep. Szenteste közeledtével mindenki összeállítja saját listáját azokból a dalokból, amiket majd hallgat a díszítés alatt. Ilyenkorra már milliószor meghallgattuk a Last Christmast (én ezt a verziót ajánlom: szó szerint), meg az All I want for christmas is you-t, mindenkinek ki van a töke ezekkel.
Bár, ha jobban belegondolok, nálunk is le fognak menni ezek, meg csomó más konvencionális marhaság is, mégis ajánlok nektek, Kedves Olvasók, egy csokrot a legjobb karácsonyi rock dalokból.

"Tudom hogy volt, voltam ott..."

Történt ugyanis 1991-ben, hogy egy erősen beszédhibás huszonéves fiatalember betelefonál a PolyGramhoz, miszerint a már leadott zenei anyaguknak megvan a neve, és így akár kezdhetik a gyártást is. Ekkor még talán egyikőjük sem gondolta volna, hogy éppen történelmet írnak.

A zene egye meg azt, amiben élsz!

Azt látom évek óta, hogy sem irodalom, sem színház nem képes hatást gyakorolni a mai emberre. A zene egyetlenként nyújt vigaszt, szomorít el, űzi az unalmat. Az állandó háttérzenés, háttértévés világunkban viszont észre sem vesszük ezek értékeit. Most egy olyan vállalkozásra adtuk a fejünk, amely ezen próbál változtatni. Hiszen, azt gondolom, hogy a múlt századelőn tevékenykedő költők, gondolkodók, nem tűntek el, hanem valóban a nyakukba akasztották lantjaikat, és már nem kávéházakban, hanem fesztiválokon szólnak hozzánk, irányítanak vagy csak szórakoztatnak bennünket. A címeben megjelenő (Sziámi - A zene egyen meg; Amiben élsz) utalás pedig egy jókívánság mindenkinek, aki nem szeretne elveszni a kövéredő, ezáltal helyszűkében lévő, terrorizáló, ezáltal rettegő világunkban.

Emlékezés - Layne Staley - Alice in Chains

Régen vártam úgy albumot, mint tavaly az Alice in Chains következő korongját. Tizennégy év telt el az utolsó stúdió album óta, őszintén szólva nem is gondoltam, hogy valaha új anyagot hallhatok egyik kedvenc bandámtól. Nagyon jó volt egy új, friss Alice in Chainst hallani, ráadásul nekem teljesen bejött az új énekes William DuVall hangja, és az, hogy milyen zökkenőmentesen illeszkedik a stílusa a bandához.

Ahogy azt sokan tudjátok, az album címadó dala egy emlékezés, egy főhajtás a legendás énekesük, Layne Staley előtt. Azt hiszem, ezeket a dolgokat valahogy így kell csinálni. Figyeljük meg a dalszöveget is, letisztult, egyszerű, mégis roppant kifejező.

Hajtsunk mi is fejet egy nagy művész előtt, aki annyit adott, amennyit az élet elvett tőle. Nyugodj békében Layne!