Dalos enjambement

Egy olyan jelenséggel szeretnék foglalkozni az alábbi posztban, amely szoros érintkezésben van a verstannal, viszont kicsit eltávolodik a klasszikus értelemben vett verstől.

A XX(I). század „dalos verse”

Azt kell észrevennünk, hogy napjainkban a költészet szerepe igen nagymértékben megcsappant mind az irodalom-, mind a befogadói területe(ke)n. Az előbbi figyelme inkább a regények, novellaírás felé tolódott el, az utóbbié, tehát az ún. „fogyasztóké” pedig egy olyan kifejezésmódra irányult, amelyet a könnyűzene kategóriájába sorolandón kezelünk. (Ennek kialakulását – e poszt kereteit kitágítva – sem volna lehetséges hiánytalanul feltárni, így ezt mellőzném is, hanem leképeződéseit, hatásait szem előtt tartva fogok vizsgálódni – természetesen itt sem beszélhetünk a teljesség igényéről.) Számtalan megzenésített verssel találkozhatunk, de ami ennél (talán?) összetettebb, hogy legalább ennyi irodalmi utalás, a már egy-egy versben megismert sor átemelése fedezhető fel a kortárs könnyűzenei alkotások szövegeiben. Ezen szövegek versként való értelmezésétől/kezelésétől én teljes mértékben elhatárolódnék, de az egyes művek költőisége (pl. metaforikussága, trópusai, ritmikai felépítése, rímhasználata stb. révén) kétségkívül rokonságot mutatnak a klasszikus értelemben vett verssel. És ha már ezt a hasonlóságot beláttuk – és elfogadjuk azt a megállapítást, miszerint: aki ma valamiről értelmesen szeretne beszélni, az nem kardot és tollat ragad, hanem tollat és gitárt –, akkor a kérdés, hogy: mi dolgunk a dalszövegekkel egy verstani blog-bejegyzésben? – fel sem merülhet. Azt pedig már csak említés szintjén jegyzem meg, hogy egyre több Kossuth-díjas könnyűzenével foglalkozó művészünk van (Bereményi Géza, Zorán, Hobo, Szarka Gyula és Tamás, Presser Gábor, Koncz Zsuzsa, Lovasi András és így tovább). Amely azt mutatja, hogy az állami elismerés már elkezdődött e művészeti ág kapcsán, de ennek ellenére a „profi szöveggel-foglakozók” még mindig mostohán kezelik a dalszövegeket, viszont én azt gondolom: épp itt az ideje, hogy az irodalom is elkezdjék több figyelmet szentelni erre a kifejezési módra, azaz a XX(I). század „versé”-re!

Az enjambement-ról

A verssel foglalkozó szakirodalom ennek a „jelenségnek” a tárgyalását –nagyon helyesen – a verstan keretein belülre helyezi. Ugyanis enjambement-ról (fr. ’átlépés, áthajlás, átkötés, tranzíció’), tehát soráthajlásról akkor beszélhetünk, ha van mihez képest áthajlásra lehetőség. Minekutána a sor (viszonylagos) kötöttsége versek esetében létezik, így sorok is versek esetében hajolhatnak át (de mint később bemutatom, nem kizárólagosan, – kiegészítve – hogy a dalszövegekről kijelentettem: azok nem versek!). Pontosabban szólva: azt nevezzük enjambement-nak, amikor egy szintaktikai egységet kettévág a sorhatár, a szövegmondat tehát a következő sorban vagy sorokban folytatódik, ér véget. Egy igen elterjedt „jelenségről” beszélhetünk, számtalan példát lehet találni mind a világirodalomban, mind a hazai költőink munkásságában. Most néhányat bemutatok:

John Keats: Óda egy görög vázához
„Ha rajtunk múlás üli már torát,
te megmaradsz s mig új jajokkal ég
az új kor, nékik is zengsz, hű barát:
"A Szép: igaz s az Igaz: szép!" - sose
áhítsatok mást, nincs főbb bölcsesség!”


Lázár Ervin: Dömdö-dömdö-dömdödöm (Négyszögletű Kerek Erdő)
„A múltkor Mikkamakkával
Fát vágni mentünk az erdőre,
De olyan szerencsétlenül dőlt
A fa, hogy Dömdödöm alászorult.”

Lázár Ervin tréfás versében a 3.-4. sorban megjelenő áthajlást átvetésnek nevezzük, mikoris a mondategység a következő sor elején ér véget, és Keats esetében pedig a 4.-5. sor úgy épül, hogy a szövegmondat a sor végén indul, ez a hátravetés.
Szándékosan hoztam olyan példákat, amelyeknél nem pusztán „egyszerű” kettévágás történik, ugyanis olyan helyen törődik a sor, olyan szintaktikai ponton, ahol a befogadó számára félreérthetően jelen(het)ik meg az ilyen tagolás:
Keats-nél: „"A Szép: igaz s az Igaz: szép!" – sose”>>’a tagadás egyenesen az állítás törlését adja, tehát mintegy tévessé vagy hamissá teszi a „sose” által.’<>’nincs bölcsebb áhítat, mint az állításban foglaltakban hinni.’<<

Lázár Ervinnél: „A múltkor Mikkamakkával Fát vágni mentünk az erdőre, De olyan szerencsétlenül dőlt...” >>’Mikkamakka az, aki szerencsétlenül dőlt.’<< „...De olyan szerencsétlenül dőlt a fa, hogy Dömdödöm alászorult.”>>’Vagyis nem Mikkamakka, hanem a fa volt, amely szerencsétlenül dőlt.’<<

Jóllehet, hogy az előbb vázolt értelmezési lehetőségek valójában nemis értelmezési lehetőségek, ugyanis az olvasási befogadás, – vagyis az agyunk – nem engedi, vagy csak nagyon mesterkéltnek tűnően engedi, hogy a kettévágás az értelmezést is megtörje. Azaz, szinte kizártnak tartom, hogy – egy gyakorlott olvasó – az ilyen esetekben megálljék az olvasással a sor végén, értelmezzen, és aztán olvassa hozzá a következőt, amely egy más jelentést generál(na) ezáltal benne. Tehát az olvasott szöveg esetén nem állítjuk meg a sorok végén az értelmezést.

A „dalos” enjambement-ról

Azt hiszem némi magyarázatra szorul a címben (is) megjelenő dalos kifejezés, ugyanis a puszta szójátékon túl azt óhajtja magában foglalni, hogy olyan szövegekről teszek állítást, amelyek nem önmagukban szövegként állnak, hanem olyan szövegek, amelyek egy dallamhoz, egy dalhoz szorosan kapcsolódnak/kötődnek. Tehát ilyen értelemben: azon szöveg, amelynek maga a dal a meghatározója, hozzátartozója; ’dala van’ -- dallal rendelkezik, dalos. A versekre jellemző jegyek mutathatóak ki bennük, olyan eszközökkel keletkeznek, és olyan jelleggel épülnek fel, mint (l. korábban felsoroltak) a versek, de a hozzájuk tartózó daloktól elválaszthatatlanok, ezért a legkifejezőbbnek, legszerencsésebb megfogalmazásnak – a verstani terminológiában– a dalos verset érzem, ajánlom és használom. Azon definiálás, hogy mi a vers? vagy mi a dalszöveg?, olyan problémákat vetne fel, amelyek feltárása szétfeszítené a blogolás kereteit, így ezt mellőzöm.
A soráthajláshoz akként kapcsolódnak a dalos versek, hogy mint sok minden más is, áthagyományozódott a költészetből (egy másfajta költészetbe). És több is történt e „jelenséggel”, ugyanis, éppen dalos voltából adódóan, leginkább hallott szövegként jut el a befogadóhoz, ami az enjambement esetében a játékosság és szándékosság széles skáláját nyitja meg. Lássuk ezt példákon keresztül:
„[...] Itt van
már megint itt van
a szívem
után kutat
szeret-
né
ha ő lenne az
enyém
csak az enyém
(az Albérlet zenekar Kutya című dalának első strófája)

[...] Itt van (valami megérkezett, gondoljuk, ha hallgatjuk), már megint itt van (igen, tényleg megérkezett valami, és alighanem nem először jár errefelé) a szívem (nocsak a szívem érkezett meg, érdekes, hogy tőlem különböző utakon járhat egyáltalán) után kutat (hogy is járhatna külön utakon, egy olyasvalaki jött el még egyszer, aki épp hogy az én szívemet akarja megtalálni) szeret (szeret engem és a szívemet keresi, valószínűleg viszonzást vár) né (nem, nem szeret, sokkal inkább valami vágya van) ha ő lenne az (a nagy ő-vé akar válni az életemben, ezért kell neki a szívem) enyém (nem, nem akar nagy ő lenni, beérné annyival, hogy az enyém lenne).[...] „
Az idézett szöveg innen való: „ma nem oldlak meg, probléma”

De térjünk is át a Kispál és a Borz dalos verseinek vizsgálatára, mert kétségkívül Lovasi András, a zenekar szövegírója, szolgáltatja a legváltozatosabb, legizgalmasabb enjambement-okat. Az ő szavait citálva: „[...]egy majdnem kész zeneanyagra kellett megírnom a szövegeket, ami új feladat volt: egyrészt szótagszám, lüktetés stimmeljen, másrészt a kész szöveg zenére húzásakor adta magát az enjambement használata, ami később amolyan védjegyévé vált a zenekarnak.”(Jutka Emese Pistike ésatöbbiek)

Mondjuk egy példa az – itt még nem tárgyalt – enjambement speciális esetére, a szakaszugrásra:

„Tegyetek el befőttet, lesz még a Világ jövőre
Te sem leszel halott, és én se tudom előre
Mikor mondja azt a szív: „Meguntam dobogni
Megölhetnék a pasit, akiben dógzok, ti

Meg, akikért dobogtam sokszor szaporábban
Ti megtalálhatnátok a Bandit” – Mi baj van?
Hajolnátok fölém a nagyvárosi utcán
– Haldokolok, komám – nekik én ezt mondanám[...]”
(Lovasi András: Tegyetek el befőttet!)



Tehát az a szakaszugrás, amikor az áthajló sor a következő versszakban folytatódik. Így egyetlen speciális enjambement nem került még szóba, az pedig a szóáthajlás, erről akkor beszélhetünk, ha egy- vagy több szótag kerül át a következő sorba. Az alábbi példa is mutatja a szerző dalos verseiben megjelenő enjambement variálásának színességét:

„[...] S jönnek ki a fák közül az emberek
Akiknek azt mondták, hogy nem lehet
Abból úgyse semmi, amit gondol-

Tokkal-vonóval
A mellbe csomóval [...]”
(Lovasi András: Minden száj nyitva áll)

Ennél a szövegrésznél azonban több történik a verstani jelenségeknél (soráthajlás, szakaszugrás, szóáthajlás), itt párhuzamos logikai szekvenciák építkeznek egymásra/egymásból. A zene és a szöveg indázódik-, kapaszkodik-, játszik össze. Ugyanis – zenei kifejezések használatával – a verzé és a refrén találkozási pontján történik a jelenség. A verzé záró sorának utolsó személyragja – „amit gondoltok” –, átcsúszik a refrén első sorába – „Tokkal, vonóval”. Tehát egyetlen morféma, hangalaki egyezése révén – de a jelentéstől függetleníthetően – átvitel történik, s mindez úgy, hogy nincs megismételve. Az egyik zenei téma (verzé) ott ér véget, ahol a sor utolsó szavának utolsóelőtti szótagjához érünk, és a másik téma (refrén) szólaltatja meg a kimaradót, de mindezt már egy másik kifejezés részeként: ’amit gondol–tok–kal, vonóval’. A zenei részek váltása és a refrénben elindított új gondolat, a tok morfémát (mint személyrag és főnév) elválaszthatatlanul egybeolvasztja, a két szekvencia építő elemévé teszi. Ez azonban egy olyan poétikai fogás, grammatikai és/vagy logikai eszközzel, amely a hallott szöveg esetén érvényesül(het) csupán, az írott alak erről nem árulkodik. Ezért nevezem inkább dalos enjambement-nak.
A bemutatott enjambement-esetek nyomán (is) azt a megállapítást tudom tenni, hogy a dalos vers és a vers, ennek részeként a dalos enjambement és az enjambement mindenekelőtt megkülönböztetendő. Hiszen a befogadói-értelmezések lehetőségeiben eltérnek. Ez nem azt jelenti, hogy az egyik vagy másik, jobb vagy rosszabb volna, pusztán: másmilyen. A verstani „jelenség”, az enjambement esetében, a dalos versek gazdagabb értelmezési lehetőségeket tárnak a befogadó elé, ezt viszont észre kell vennünk, ugyanis az ilyen helyzetekbe hozott áthajlások élőbben, organikusabban tudják (fel)építeni, irányítani a szöveget (a rap-szövegekben jellemzően megjelenőkről már nem is szólva). Ezért azt gondolom, hogy a szöveggel-foglalkozóknak, és akár a verstannak is élőbben és organikusabban kellene kezelnie a „Parnasszus hegyéről leszoruló” dalszövegeket, dalos verseket.

Használt irodalom:
Az itt bemutatott Kispál és a Borz szövegrészeket a „Jutka Emese Pistike ésatöbbiek” című daloskönyvben (a Pécsi Direkt Kft. Alexandra Kiadója, 2002.) megjelentek szerint közöltem.

Felhasznált (szak)irodalom:
Pap Balázs – S. Laczkó András: „ma nem oldlak meg, probléma” - a Kispál és a borz dalairól -, PRAE 027, Budapest, 2006.

www.prae.hu