(át)Szállóigék

"Különös helyeken jársz / Közhelyekre érkezel" (Dévényi Ádám - Szabadság miatt zárva) Nap mint nap megtörténik az mindannyiunkkal, hogy néhány blikkfangos gondolat mentén mégis a sokat koptatott közhelyekre jutunk. Igyekszünk nem elterülni ezek flaszterén, mert ki szereti, ha a nehéz gondolatai kiüresedett rigmusban buggyannak elő belőle?, - holott éppen az ilyen kifejezések fedik legjobban az érzetteket, értetteket. A motiválatlanság, a hírérték fogalmak nyelvészeti terminusok, melyeket most bővebben nem fejtenék ki, viszont annyit mégis érdemes megemlíteni velük kapcsolatban, hogy az efféle sokat- és elhasznált kifejezések - a fentebbiek figyelembevételével- gyakran kiváló közterei a humoros megfogalmazásoknak. Nézzünk hát néhány zenében előforduló remotiválódott, s ezáltal nagy hírértékre szert tett - na jó, mondhatjuk vicces - közhelyet.

Vegyük elő a mára klasszikusnak számítót, a lakodalmas-beat talán egyetlenét, amely megelőlegezett egy ma oly' divatos és népszerű műfajt, és amely opusz, mindazonáltal saját paródiája is önmagának:

Így mulat egy beates magyar úr (Syrius)

Mondják, hogy a beatre táncolni jó,
Ám nem lehet mulatni, ó, ó, ó!
Én azt mondom, tévednek,
Ha beatre mulatok, sose halok meg!
Húzd rá, gitár! He-hej!
Szakadjon a, szakadjon a húr, húr, húr,
Húzd rá, gitár!
Így mulat egy beates magyar úr, úr, úr!
Ácsi, gitár!
Ide húzd a fülembe, hogy shake, shake, shake,
Ide körém Ritmus Jankók,
Hadd ragasztok rátok bankót,
Ami hogyha nem is piros, kék, kék, kék,
Úgy húzzátok a fülembe,
Hogy sok igric és levente,
Szégyenébe' kopasz legyen, s kék, kék, kék!

Hm, csa, hm, csa, hm, csa, hm, csa!

Táncolni, dalolni imádok én,
Pengő gitár az én zeném,
Lakkos csizmát visel a babám,
A beatzenére bokázik ám!
Húzd rá, gitár! He-hej!
Szakadjon a, szakadjon a húr, húr, húr,
Húzd rá, gitár!
Így mulat egy beates magyar úr, úr, úr!
Ácsi, gitár!
Orgonista húzzátok a nótámat,
Síppal-dobbal, nyenyerével,
Megtetézve je-je-jével,
A nemjóját, csak énnekem, nem másnak,
Úgy játsszátok, olyan jól ám,
Hogy az Illés, meg a Zorán
Elszegődjön Lakatoshoz brácsásnak!
Síppal-dobbal, nyenyerével,
Megtetézve je-je-jével,
A nemjóját, csak énnekem, nem másnak,
Úgy játsszátok, olyan jól ám,
Hogy az Illés, meg a Zorán
Elszegődjön Lakatoshoz brácsásnak!
Hej!

Azt hiszem ma már utána kell járnunk néhány dolognak, hogy teljes szépségében ki tudjuk élvezni az iménti dal parodikusságát..., de nincs ez így a következővel, ugyanis a gondatlanságból elkövetett emberölés kifejezés túlontúl is fülünkbe ült, és ez a remek újraértelmezés segít(het), hogy a remotiválódott forma a 'gondatlanság' helyébe az 'előre megfontolt szándék'-ot léptesse. De nem is (kék)fényezném tovább az ötletet, inkább hallgassuk:

Gondatlanságból elkövetett emberölelés (Magna Cum Laude)

Aki ezt letagadja, az hazudik.
Hogy a szentírás kis kapuit,
Nem találta.
Mert a semmiből jött valaki,
Aki természetesen anyagi
Okokból bedarálta.

De te is megtudod majd, hol az a hely,
Hova a jövő magvait ülteted el.
S ha véletlenül enyém e föld,
A gyomokat nem kell, egyből kiöld,
Ha úgy is megterem…

Csak egy volt nekem,
Olyan mesés,
Gondatlanságból elkövetett emberölelés.
Csak egy volt nekem, (megígérhetem)
Olyan mesés, (mégse volt kevés)
Gondatlanságból elkövetett emberölelés.

Ha megrendeltem az ételem,
A menüben attól a fogásokat
Még megnézhetem.
S miért vagy gonosz még velem,
Mikor lehet, hogy nem én vagyok rossz,
Hanem az étterem.

De te is megtudod majd, hol az a hely,
Hova a jövő magvait ülteted el.
S ha véletlenül enyém e föld,
A gyomokat nem kell, egyből kiöld,
Ha úgy is megterem…

Csak egy volt nekem,
Olyan mesés,
Gondatlanságból elkövetett emberölelés.
Csak egy volt nekem, (megígérhetem)
Olyan mesés, (mégse volt kevés)
Gondatlanságból elkövetett emberölelés.

A következő egy gyermeki elszólásból nőtte ki magát dallá és albumcímmé, nevesül az ifjabbik Müller Péter háztájáról érkezik:

Az Isten Álljon Meg! (Sziámi)

A nyakába vesz és rohan velem
A fejem mindenbe beleverem
Közeledünk is valamihez
Elmaradhatna, akármi lesz
És kérve kérem, hogy álljon meg
Az Isten álljon meg

Csakis Ő, aki a vihart kavarja
Aztán az időjós nyakába varrja
Se falevél, se verébfióka
Nem hullik le, hogy ne tudna róla
De velem mégis mintha vakon rohanna
Az Isten álljon meg

Ajjajjajjajj, ha minden vágyam teljesül
Ajjajjajjajj, az Isten álljon meg
Ajjajjajjajj, annyira azért nem nagyok
Ajjajjajjajj, az Isten álljon meg
Lehet, hogy akkor meghalok
Ajjajjajjajj, ajjajjajjajj

Nem veszem ám, a neved a számra
Nem veszem én azt soha hiába
A képed se nézem rajongva hosszan
És kerülöm azt, ami esetleg bosszant
Csak néha kérlek szorongva téged
Hogy lassíts, mert szédülök...

És ha volt gatyarogyasztó, volt rádióbarát meg underground, akkor kell egy múlhatatlan is.

Az ész a fontos (Illés)

Múlhatatlan ugyan, de egy kissé anakronisztikussá lett az idők során, és ekképpen formálódott (aggasztó) jelenünkhöz a mondanivaló:

Só és cukor (Republic)

Korszerűen bunkó vagyok,
Nem írok és nem olvasok.
Korszerű lett az életem, fázom és néha éhezem.

Korszerűen ember vagyok,
Arcom piros, szemem ragyog.
Korszerűen énekelj,
Bárki kérdez, így felelj:

A pénz a fontos nem a haj,
Ápol és mindent eltakar.
Szép vagy, szép vagy, szép vagy Te Nap,
Csak az a kár, hogy régi vagy.

Só és cukor kell,
Só és cukor kell,
Só és cukor kellene
és Korona a fejemre
és korona a fogamra.

Ez tehát néhány (át)szállóige volt a hazai könnyűzene gyümölcseiből szemezgetve, de a teljességre nem törekedve! De mit szaporítsam tovább, legyen most (is) igaza Woody Allennek: "Az Isten hallgat. Bárcsak az ember is befogná már a száját!"