"Karácsony második napja van, köszönt és minden jót kíván két gerle és egy csíz a csupasz körtefán" (angol mondóka). Ez az ünnep, amikor - már kényszeredetten is - megajándékozzuk egymást, gondolunk a másikra, együtt vagyunk azokkal, akiket szeretünk, akik és akiknek fontosak vagyunk. Pont most egyetlen indok lehet, hogy nem rúgnak ki; pont most a multik nem nyitnak ki; pont most az áramszolgáltatók fénykora lőn; pont most az ajándék-visszaváltás paradicsomi periódusa van; pont most a keresztényegyház és Hugh Grant mennybemenetele; pont most az utak járhatatlanok, és a magyar vasút átalakul MarhaÁllítóVagonokká. Ha nincs hó, nincs siklás, nem ám, dehát, ahogyan mondani szoktuk, ilyenkor van minden... A hedonizmus legális, a libidónak meg kötelezően munkálnia kell(utálkozni tilos, szeretkezni illik!). A karácsony posztulátuma a szeretet.
A magányos emberben pedig feltorlódik mindez, és képtelen elviselni mások "örömét?". Önhanyagság, önfelejtés, önfeledés, öntelítettség, önpusztítás, öngyilkosság. Ez legalább annyira hozzátartozik a szent ünnephez, mint a fentebbiek. És legalább vagyunk annyira felelősei, vagy akár okai ennek is, mint mondjuk Hugh Grant, évente ismétlődő, tiszteletjátékának. Ezekről, talán, nem is illik beszélni karácsonykor, de azt gondolom, hogy ami a szereteté, az muszáj, hogy kezelni tudjon tabut, fájdalmasat, szomorút is. Ma vasárnap van. Fordítsuk hát figyelmünket egy olyan emberre, aki éppen az ilyen elhanyagoltság áldozata lett, elfeledték, mégis magáénak tudhatja az eddig egyetlen magyar világslágert, a Szomorú vasárnap-ot. Seress Rezső előadása:
http://upload.wikimedia.org/wikipedia/hu/9/95/Szomoru_vasarnap.ogg
