Néma Kiáltvány

A könnyűzene a nemzeti kultúra szerves része.
A dalszövegek pedig a kortárs költészet részei.

RE és Újra: POSZTulátum

Most jutottam gépközelbe. Anyósomék meglátogattak bennünket és csak az imént tudtam elszakadni, hogy ránézzek a blogra.

Szeretem azokat a pillanatokat, amik valahogy olyan sorsszerűek. Ez is épp ilyen volt. Előbb elolvastam kedves szerzőtársam (szabad fuldokló) megkapó bejegyzését, majd megnyitottam az email fiókomat és édesapám a következőt írta nekem, nekünk:

POSZTulátum

"Karácsony második napja van, köszönt és minden jót kíván két gerle és egy csíz a csupasz körtefán" (angol mondóka). Ez az ünnep, amikor - már kényszeredetten is - megajándékozzuk egymást, gondolunk a másikra, együtt vagyunk azokkal, akiket szeretünk, akik és akiknek fontosak vagyunk. Pont most egyetlen indok lehet, hogy nem rúgnak ki; pont most a multik nem nyitnak ki; pont most az áramszolgáltatók fénykora lőn; pont most az ajándék-visszaváltás paradicsomi periódusa van; pont most a keresztényegyház és Hugh Grant mennybemenetele; pont most az utak járhatatlanok, és a magyar vasút átalakul MarhaÁllítóVagonokká. Ha nincs hó, nincs siklás, nem ám, dehát, ahogyan mondani szoktuk, ilyenkor van minden... A hedonizmus legális, a libidónak meg kötelezően munkálnia kell(utálkozni tilos, szeretkezni illik!). A karácsony posztulátuma a szeretet.
A magányos emberben pedig feltorlódik mindez, és képtelen elviselni mások "örömét?". Önhanyagság, önfelejtés, önfeledés, öntelítettség, önpusztítás, öngyilkosság. Ez legalább annyira hozzátartozik a szent ünnephez, mint a fentebbiek. És legalább vagyunk annyira felelősei, vagy akár okai ennek is, mint mondjuk Hugh Grant, évente ismétlődő, tiszteletjátékának. Ezekről, talán, nem is illik beszélni karácsonykor, de azt gondolom, hogy ami a szereteté, az muszáj, hogy kezelni tudjon tabut, fájdalmasat, szomorút is. Ma vasárnap van. Fordítsuk hát figyelmünket egy olyan emberre, aki éppen az ilyen elhanyagoltság áldozata lett, elfeledték, mégis magáénak tudhatja az eddig egyetlen magyar világslágert, a Szomorú vasárnap-ot. Seress Rezső előadása:
http://upload.wikimedia.org/wikipedia/hu/9/95/Szomoru_vasarnap.ogg

Setlist: alter, punk, rock Karácsony

Holnap itt az ünnep. Szenteste közeledtével mindenki összeállítja saját listáját azokból a dalokból, amiket majd hallgat a díszítés alatt. Ilyenkorra már milliószor meghallgattuk a Last Christmast (én ezt a verziót ajánlom: szó szerint), meg az All I want for christmas is you-t, mindenkinek ki van a töke ezekkel.
Bár, ha jobban belegondolok, nálunk is le fognak menni ezek, meg csomó más konvencionális marhaság is, mégis ajánlok nektek, Kedves Olvasók, egy csokrot a legjobb karácsonyi rock dalokból.

"Tudom hogy volt, voltam ott..."

Történt ugyanis 1991-ben, hogy egy erősen beszédhibás huszonéves fiatalember betelefonál a PolyGramhoz, miszerint a már leadott zenei anyaguknak megvan a neve, és így akár kezdhetik a gyártást is. Ekkor még talán egyikőjük sem gondolta volna, hogy éppen történelmet írnak.

A zene egye meg azt, amiben élsz!

Azt látom évek óta, hogy sem irodalom, sem színház nem képes hatást gyakorolni a mai emberre. A zene egyetlenként nyújt vigaszt, szomorít el, űzi az unalmat. Az állandó háttérzenés, háttértévés világunkban viszont észre sem vesszük ezek értékeit. Most egy olyan vállalkozásra adtuk a fejünk, amely ezen próbál változtatni. Hiszen, azt gondolom, hogy a múlt századelőn tevékenykedő költők, gondolkodók, nem tűntek el, hanem valóban a nyakukba akasztották lantjaikat, és már nem kávéházakban, hanem fesztiválokon szólnak hozzánk, irányítanak vagy csak szórakoztatnak bennünket. A címeben megjelenő (Sziámi - A zene egyen meg; Amiben élsz) utalás pedig egy jókívánság mindenkinek, aki nem szeretne elveszni a kövéredő, ezáltal helyszűkében lévő, terrorizáló, ezáltal rettegő világunkban.

Emlékezés - Layne Staley - Alice in Chains

Régen vártam úgy albumot, mint tavaly az Alice in Chains következő korongját. Tizennégy év telt el az utolsó stúdió album óta, őszintén szólva nem is gondoltam, hogy valaha új anyagot hallhatok egyik kedvenc bandámtól. Nagyon jó volt egy új, friss Alice in Chainst hallani, ráadásul nekem teljesen bejött az új énekes William DuVall hangja, és az, hogy milyen zökkenőmentesen illeszkedik a stílusa a bandához.

Ahogy azt sokan tudjátok, az album címadó dala egy emlékezés, egy főhajtás a legendás énekesük, Layne Staley előtt. Azt hiszem, ezeket a dolgokat valahogy így kell csinálni. Figyeljük meg a dalszöveget is, letisztult, egyszerű, mégis roppant kifejező.

Hajtsunk mi is fejet egy nagy művész előtt, aki annyit adott, amennyit az élet elvett tőle. Nyugodj békében Layne!

Első poszt

Mi is lehetne az első poszt ebben a blogban, mint a blog címét adó dal?